A MAGYAR RÖGBI FOTÓ- DOKUMENTUM ÉS VIDEÓ GYŰJTEMÉNYE
Hardy László - BEAC
MRGSZ elnök
a képekre kattintva azok nagyobb és letölthető teljes változata jelenik meg

1.
1980-ban kezdtem rögbizni. Mécs Lacival középiskolás korunk óta jó barátságban voltunk. Az ELTE-n volt joghallgató, így került a BEAC-hoz, mindjárt az alakuláskor. Az Ő hívására próbáltam ki a játékot, megtetszett, maradtam. Ez, mint utólag kiderült, nem csak egy sportág választása volt, hanem az egész életemet meghatározó döntés. Jártam edzésre, játszottam meccseken, voltam a csapattal Olmützben, Erdélyben, játszottam az 1983-as ligaválogatott meccsen. Részt vettem a BEAC edzőpályák építésében. Játékvezetőként is kipróbáltam magam.

2.
1983. őszén a BEAC junior csapatának volt egy meghívása Aradra, Erdélyi Sanyi éppen nem ért rá, így engem kért meg, hogy utazzam ki a fiúkkal, mint csapatvezető. Ezzel elkezdődött csapatvezetői „pályafutásom”. Szakmailag is hasznos volt az út, az aradiak más felfogásban, más csapatszerkezettel játszottak, mint ami nálunk megszokott volt. Igyekeztem ebből minél többet eltanulni.

Az év végén Sanyi jelezte, hogy sikerült kapcsolatot találnia az OKGT-hez (most MOL), és alakítana egy csapatot, szintén a BEAC bázisán. Ekkor már elég sokan voltunk, volt két csapatra való játékos. Arra gondolt, hogy mivel már úgyis belekóstoltam a csapatvezetésbe a fiatalokkal, vihetném én tovább a BEAC-ot, és övé lenne az OKGT. Szétosztottuk a csapatot, döntően azok mentek, maradtak, akikre előzetesen gondoltunk, de természetesen szabadon választott volt a csatlakozás. A BEAC-ban inkább az ifjabb korosztály maradt. Amit úgy kell érteni, hogy én a 25 évemmel már az idősebbek közé tartoztam. A csapat gerincét középiskolás játékosok alkották. A csapat irányítója a pályán és azon kívül is, Stohl András volt. Remek ember és sportember, felkészült, elkötelezett, alázatos és intelligens játékos volt.
A saját tapasztalataim, elképzeléseim, az Aradon szerzett ismeretek alapján raktam össze a csapatot. Több játékos is feladni „kényszerült” korábbi kedvenc posztját, és a csapat érdekében más poszton játszott. Így jött létre az akkori mezőny leggyorsabb tolongása. A sokmozgásos, gyors, váratlan húzásokkal operáló játék volt a célom, én nem kedveltem a fantáziátlan földharcos játékot, amiben a tolongások vég nélkül gyűrik egymást. A csapat ebben kiváló partner volt. 1984-től 1986-ig a magyar rögbi meghatározó, legeredményesebb, és szerintem a legtetszetősebb játékot játszó csapata volt a BEAC. Én magam olyan vezetői, szervezői tapasztalatokra tettem szert, amit remekül hasznosíthattam későbbi pályám során. Az ebben az időszakban szervezett nemhivatalos bajnokságok mérkőzésein játékvezetőként is közreműködtem.

A személyes sorsom alakulását életre szólóan befolyásolta Gelencsér Misi, a BEAC pálya gondnoka, aki azzal az ötlettel jött, hogy ha már így benne vagyok a dolgokban, tanulhatnék is hozzá. Van a TF-en diplomát adó sportszervező szak, amit munka mellett, levelező tagozaton lehet végezni, jelentkezzek rá. Utánajártam, jelentkeztem, felvételiztem. A felvételin jól teljesítettem, de helyhiány miatt elutasítottak. Akkor gyári munkás voltam, semmi közöm nem volt semmilyen állami, szakszervezeti, vagy bármilyen más hivatalosan elismert sportszervezethez, erre a képzésre viszont ezen szervezetek káderképzőjeként tekintettek. De volt fellebbezési lehetőség, és Schmitt Pál helyt adott a fellebbezésemnek, elkezdhettem a TF szervezői szakát 1985-ben. A szervezői szakon (ezt kívülről sokan talán kétkedve fogadnák) magas színvonalú, modern, szabad szellemű oktatás folyt, nagyszerű tanárokkal a Közgázról és a TF-ről.
„Birtokon belülre” kerülve kerestem magamnak állást, és sikerrel jártam. 1986. februárban a XIII. kerületi Tanács Testnevelési és Sportfelügyelőségének alkalmazottja lettem. Megkezdődött „hivatásos sportbürokrata” J karrierem, ami 25 évig tartott.

3.
Ahogy ebben az időszakban mi a rögbit működtettük, az maga volt a tökéletes civil működés. Önszerveződés, önkéntes munka, saját zsebből történő finanszírozás. Ennek persze voltak buktatói, akadtak problémák, de volt valami vonzó, szegénylegényes romantikája. Bulinak tökéletes volt, sokan ezért szerették, és többen még ma is így szeretnék. Viszont a továbblépéshez másfajta szervezettség, másfajta hozzáállás kellett volna.
A késői Kádár-kor sok mindenben hozott változást, modernizációt, de a sportban nem. Beállt, az állam által meghatározott struktúrák működtek, és akik belül voltak, azok minden megtettek azért, hogy ez így is maradjon. Bármilyen nyitás az erőforrások újraosztását jelentette volna, a források bővülése nélkül. Nyitás alatt a sportági szakszövetség megalakításának lehetőségét értem.
A rögbi kétszeresen hátrányos helyzetben volt: nemcsak körön kívüliek voltunk, hanem a mindenkori eredményességétől, színvonalától függetlenül legnépszerűbb, és emiatt az állami vezetés által szent tehénként kezelt labdarúgás infrastruktúrájára „indultunk rá”. Ennek ellenére volt bátorságunk többször is próbálkozni az állami elismerés megszerzésével. Két próbálkozásnak biztosan személyesen is részese voltam, egyik még a Buda-féle OTSH-nál, Mécs, Bálint Zoli, Erdélyi, én voltunk egy Baranyi/Baranyai(?)  nevű elvtársnál, aki barátságosan nem bíztatott semmivel sem bennünket. A másik a Deák-féle ÁISH-nál volt, Lochmayer elvtárs fogadott bennünket (érdekes volt később őt látnom a sidney olimpián Deutsch miniszter úrral a csapat élén vonulni J). Szintén barátságos volt, hivatalos elismerést ugyan ő sem ígért, de mintha a civil szerveződésekkel kapcsolatos álláspont változását említette volna. (időpont, résztvevők már nincs meg, én biztosan ott voltam, jó eséllyel Mécs Laci is)
Új reményeket alapozott meg az 1989.évi II. törvény az egyesülési jogról. Ez alapján már létrehozhattuk volna az országos szervezetünket, de mint civil szerveződést. A legfontosabbat, az állami támogatást ez nem garantálta volna. Megjelent aztán az 1989.év 9.sz. törvényerejű rendelet a sportági szakszövetségekről. Ez volt az, amire régen vártunk. Mint gyakorló sportbürokrata J frissiben hivatalból hozzájutottam. Ettől kezdve csak a jogi előkészítés volt hátra, ezt Dr. Mécs megoldotta, helyszín kellett és alkalom, ami az 1990-es hagyományos érdi Március 15. Kupán jött el.

Elkezdtünk működni, bejegyeztetés, bankszámla, adószám. Csodavárás, türelmetlenség, rendszerváltás, Gallow-féle OSH, állami támogatás továbbra sem jött. Az új kormány kereste a helyét, mi is kerestük a helyünket. Sanyi lemondott, jött Horváth Laci. Megszerveztük az első hivatalos bajnokságot, 1990-91. A csapatok nem igazán tudtak mit kezdeni a szövetséggel, a szorosabb szervezettség, ad abszurdum irányítás nem volt benne a sportág kultúrájában.
Megszerveztük az első válogatott meccset. Olyan ellenfelet kerestünk, ahol elismert, létező szövetség van, és nagyjából velünk egy súlycsoportban vannak. Így esett a választás az akkor még létező NDK-ra. Sokat segített Horváth Laci cseh(a)szlovák kapcsolata (neve nincs meg, Laci biztosan tudja), az érdiek edzője, ő volt a szövetségi kapitányunk. Majdnem teljesen jól választottunk ellenfelet, de végül 7:3-ra ők győztek.

Állami támogatás még mindig nem volt, a formálódó „kapitalizmus”-hoz sem voltak kapcsolataim, Laci érdi projektje sem haladt, így aztán 1991. nyarára elfogyott a lendületünk, meg a csapatok türelme. Szeptemberben a szövetség új elnökséget választott.

A Magyar Rögbi Szövetség azóta is él, működik. Megalakulása az 1979-es újraindulás megkoronázása volt. Hálás vagyok a sorsnak, jó szerencsének, hogy több ponton, többféle szerepben részese lehettem ennek a folyamatnak.

Ispán Ria hívására 1994. környékén tagja lettem a fegyelmi bizottságnak, ami a gyakorlatban egyszemélyes fegyelmi biztosi tevékenységet jelentett, mert vagy nem volt több tagja a bizottságnak, vagy nem vettek részt a munkában. Nehéz idők voltak, néhány csapat a félperiférán talált szponzort magának, ezzel szoros összefüggésben több játékos egzisztenciája is ettől a közegtől függött. Sportszerű, kemény küzdelem helyett előfordult a nyílt, durva erőszak, a megfélemlítés, vagy legalább ennek kísérlete. Meghatározó lett a SZ.K. által meghonosított „szovjet” stílus. Időnként a csapatok a pálya helyett a fegyelmi tárgyaláson akartak meccset nyerni. Ennek keményen ellenálltam. A kor hangulatához illeszkedően kaptam éjszakai fenyegető telefonokat is. Fegyelmi biztosi pályámnak azonban nem ez vetett véget. Kötöttünk egy genlemen’s agreement-et az egyik csapat vezetőjével, amit ő nem tartott meg.
Később újra a fegyelmi bizottság tagja lettem, de kiderült, hogy nemcsak én tértem vissza, de, az elnökség hallgatólagos támogatásával, tovább folytatja „áldásos” tevékenységét Sz. K., amit most sem tudtam tolerálni, és gyorsan kiszálltam.
Távolról szemlélem az eseményeket, őszintén örülök a jelen sikereinek, és reménykedem a még szebb jövőben.

A sikeresség meghatározó feltétele továbbra is az állami erőforrásokhoz való hozzájutás, ez ügyben nem sokat változott a világ a nyolcvanas évekhez képest.
Talán elkövetkezik az az időszak is, amelyben egy sportág nem csak akkor lehet sikeres, ha jó kapcsolatokat ápol az aktuális hatalommal, hanem a saját erőforrásai mellett a társadalmi támogatás teszi eredményessé.
2022.